Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mondák, regék a Bakonyról

Úrkút története

 

kut.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A község öt egykori településből áll; neve okiratban csak1785-ben fordult elő először.

A helység nevét a szájhagyomány szerint a község határában lévő kútról kapta: a vadban gazdag területen gyakran megfordultak a korabeli főurak- sőt maga Mátyás király is - vadászat céljából.

Vadászat közben és végén szomjukat a kútból oltották, így maradt fenn az urak kútja, majd ebből az Úrkút elnevezés.

 

BALATONI KECSKEKÖRMÖK



Tihany partjait réges-régen ezüstföveny borította.

Az erdõk tisztásain selyemfű nőtt. Nem lakott még ekkor ember a félszigeten. Csak egy vénséges banya tanyázott a tihanyi hegy barlangjában. A banyának világraszóló szép kecskenyája volt.

Minden áldott este lehajtotta őket a partra.

 Büszkén kiáltotta a Balatonnak: – Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e?
A tréfás kedvű tihanyi visszhang ilyenkor mindig ráfelelte: – Nincs szebb az én kecskéimnél! Tudod-e?

Egy szép napon kedves pásztorlány hajtotta arra kecskéit. Nem látott még a Balaton ilyen szép kecskéket soha.

Nem is csoda, hiszen a Hold udvarában nevelkedtek!

Aranylott földig érő szőrme bundájuk. Aranyból volt a szarvacskájuk. A körmük meg vakító fehér.

A banyát mérgében elöntötte az epe.

Eszébe jutott a tihanyi visszhang felelete. Hát mégiscsak van szebb az ő nyájánál!

Elhatározta, hogy az arany nyájat megkaparintja magának.

Egyszer a pásztorlányka a parton ülve dalra tanította a madarakat. Nyája messze elkóborolt.

A banya befogta ökreit, s mély barázdát húzott a lány köré, hogy a nyáj ne tudja átugrani.

Ekkor rettentő vihar kerekedett. Zúgva, bömbölve törtek át a hullámok a parton. Próbált a lány menekülni erre is, amarra is. De a hullámok egy-kettőre elborították.

Még utoljára annyit tudott kiáltani: – Gyertek, gyertek, édes kecskék! – s azzal elmerült. Alighogy meghallották a kecskék a kiáltást, szedték a lábukat. Csattogott fehér márvány körmük az ezüstös fövenyen. Hívta, csalogatta őket a banya, de nem hallgattak rá. Rohantak egyenest a hullámokba, magukkal sodorva a jajveszékelő banyát is

. A pásztorlányból tündér lett, és még sokáig ott tanyázott a tihanyi ligetek tisztásain. Az aranyszőrű kecskék szépséges körmei, ha a víz a partra veti, fehéren csillognak a telihold fényében.

A tihanyi gyerekek még ma is találnak arrafelé kecskekörmöket.

 

 

A Balaton keletkezése

 


Réges-régen, amikor még a magyarok nem voltak itt, vagy még annál is régebben, a Bakonyban két óriáscsalád lakott.

A családfők egyszer valamin összevesztek.

Az asszonyok próbálták őket szétválasztani, de amikor a férfiak a bunkót a kezükbe vették, úgy megijedtek, hogy gyermekeikkel kimenekültek a Bakony szélre.

A kicsik játszottak, az asszonyok pedig nézték, hogyan dögönyözik egymást férj uramék.

Addig-addig dulakodtak, hogy a vége az lett, egyetlen óriás sem maradt.

Az asszonyok ezen úgy elbúsultak, hogy három napon át vándoroltak, de nem bírták tovább sírás nélkül.

Elkezdtek fájdalmasan könnyezni. Könnycseppjeikből egy nagy tócsa keletkezett.

Száz év múlva arra járt egy messziről érkezett vándor.

Balaton nevű lova nagyon megszomjazott, és mikor a tó fölé hajolt, hogy igyon, beleesett és megfulladt.

A vándor nagyon elbúsult, és hogy lovának szomorú emlékét ne felejtse el, ezt a tavat elnevezte Balatonnak.

 

A Balaton

 

A legenda szerint a történelem előtti időkben valaha óriások lakták be a tájat, amit a Jóisten is örömében teremtett. A Badacsony tágas fennsíkján élte mindennapjait Balaton, az utolsó óriás lányával, Haláppal.
Jó viszonyban voltak a hegy lábán elő emberekkel, Halápnak játszótársa is akadt közöttük. A fiatal emberleány azonban gyorsan felcseperedett és végleg elhagyta óriás játszópajtását. Halápot hamar elemésztette a bánat, amit az egyedüllét miatt érzett.
Miközben Balaton leánya síremlékét építette egy nagy kőre lelt. Emlékezett rá, hogy valaha réges-régen ez a kő a sellők oltára volt. Amint megemelte, elveszítette egyensúlyát, és a súlyos teher maga alá temette. Az elmozdított kő alól víz tört föl és csak folyt megállíthatatlanul. Míg egy napon az emberek arra ébredtek, hogy a hegy lába előtt szelíden hullámzó tó ringatja lágyan a Nap sugarait.


A nagy vizet azóta is Balatonnak hívják.

 

A hableány regéje

 

A Badacsony vasútállomás körüli részének itt-ott még ma is, de néhány évtizede általánosan használt elnevezése Hableány volt.

"Egykor a Badacsony Tűzhányó volt. A tűzhányó hegy ura meglátott egyszer egy csodálatosan szép lányt, szerelmes lett belé, s a bérc oldaláról leste, csalogatta szerelmét. Hívására meg is jelent a Hableány és a hegy ura akkor látta, hogy sellő. A sellő után a tóba vetette magát, hogy elérje kedvesét. Így aludt ki a vulkán és ezért hableány a neve Badacsonynak."

 

 

Répa Rozi, és Sobri Jóska

 

"Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország legdelibb betyárja. Ifjú, bátor, csodaszép,  legények büszkesége, asszonyok bálványa. Vér nem tapadt kezén. Kincset nem gyűjt, szegény embert nem bánt. Amit úrtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a szegények közt. A Bakony az ő országa, bujdosó legény kísérője. Senki se tudja azt: ki volt az apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt az elmúlás."

 

RÉPA ROZI TÖRTÉNETE

RÉPA ROZI MENEKÜL – SOBRI JÓSKÁVAL TALÁLKOZIK – RÉPA ROZIT MEGBECSÜLIK AZ EMBEREK – SOBRI SZERELME – EGYSZER CSAK ELMARAD SOBRI ÖRÖKRE – RÉPA ROZI ELBUJDOSIK – A TUDÓSOK, NAGY URAK, EGYÜGYŰEK ÉS SZEGÉNYEK SZERELME – SOBRI JÓSKA FÁJA

 

-Igazad van, Rozi, eredj csak haza. De ma már tovább nem menj. Este van, hajnal előtt haza nem érnél, erdőn-mezőn mit bódorognál egész éjjel, maradj itt éjszakára.
Úgy is Lett.
Csakhogy estére kelve alig egy óra múlva megjött Sobri tizenketted magával. Aznap valami csetepatéja volt Sümeg körül a pandúrokkal, s ide jött nyugodni és éjszakázni. Valami történhetett, ami kedve ellen volt, mert mogorván szólt a kocsmároshoz.
-No, zsidó, üres-e a csárda, vagy van valaki itt?
-Senki sincs itt, csak a Diskay-malombeli szolgáló, ott bent van a feleségemnél.
-Azt a lányt látni akarom!
Rozinak be kellet menni az ivóba. Ott ült az ivóasztal közepénél Sobri Jóska, kalapját hátravágva, a bajuszát pödörgette, dupla puskája előtte feküdt az asztalon, cifra szűre a szék hátára téve. Három gyertyatartóban három szál gyertya égett előtte. Ez volt a szokása minden csárdában, ahova Sobri éjszakára benézett.
A lány reszketett. Ha a Diskay uraságnál se volt maradása, mi lesz most a haramiavezérnél? Hét-nyolc rabló, haramia ott ivott már a vezér közelében, a többi padig kiállt az útra vigyázónak. Az egyik Kisapáti felé, a másik Gyulakeszi felé, a harmadik Raposka irányába, két legény pedig Tapolca felé. Ott lakott a szolgabíró.
Sobri gyanakodott. Nagyon szép lány volt az én húgom, de annál inkább gyanakodott. Tudta, hogy a csendbiztosok, pandúr hadnagyok szép lányokkal szokták a híres duhajokat megejteni.
De az én húgom, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is, és tovább nem kérdezősködött a lánytól. Csak nézte jó szemmel. De a lány mégis reszketett.
-Ne reszkess, édes húgom. Nem látja az többé fölkelni a napot, aki miatt egy hajad szála is meggörbülne. Eredj nyugodtan ki a konyhába, segíts kissé sütni-főzni a zsidó asszonynak, mert éhesek vagyunk. Azután aludd ki magad kedvedre, de szó nélkül reggelre se menj el a háztól. Talán lesz még egy szavam hozzád.
A lány kiment a zsidó asszonynak segíteni. Sobri utánanézett, míg csak ki nem ment az ajtón. De amikor betette maga után az ajtót, még akkor is utánanézett. Mintha fekete tüzes két szemével az ajtón keresztül is látta volna azt a lányt.
Magához intett két legényt. Mógort és Fűmagot. Azt mondta Mógornak::
-Peti, menjetek át a Diskay-malomba. Mondjátok meg a molnárnak, hogy menjen be sebten az urasághoz; ha éjfélkor lesz is: költse föl az uraságot; az uraság pedig, ha görcs van is az ujjaiban, azonnal írjon becsülettudó levelet, amelyben szánja-bánja bolond tüzességét, és szíve szerint bocsánatot kér a lánytól mindazokért, amelyeket ellene vétett, de még azokért is, amelyeket ellene gondolt. A levélre pedig írja rá, hogy ez a levél adassék Répa Rozi becsületes szolgálólánynak az Ürgelyuk csárdába. Mondja meg a molnár az uraságnak azt is, hogyha pedig ő azt a levelet meg nem írja a ti szavatokra, akkor odamegyek hozzá én magam még ezen éjszakán, legyen is rá elkészülve jól, s majd az én szavamra aztán megírja azt a levelet, csakhogy akkor a fülét ragasztom rá pöcsétnek.
Mógor és Fűmag szó nélkül fölállnak, magukra kerítették a szűrt, hónuk alá vették a puskát, s mentek útjukra.
Sobriék pedig ettek, ittak, jól mulattak, jól aludtak.
Csak a vezér nem aludt. Fejét könyökére hajtá, s nézte azt a barna faggyúgyertyát, mely ott sercegett előtte, s melynek kanócán izzó gombák alakultak a halvány lángtól. Senki se merte elvenni a gyertya hamvát, mert a vezér nem szerette, ha a hamuvédővel előtte kotorásztak. A Rozi is alhatott nyugodtan, Sobri se meg nem nézte, se nem kérdezősködött utána. Mintha elfelejtette volna.
Pedig dehogy felejtette el.
Alig pirkadt a hajnal: fölkelt a lány. S alig lépett ki a lány az udvarra: ott állt előtte Sobri Jóska. Kezében volt a levél, melyet két legénye még hajnal előtt meghozott a Diskay uraságtól.
-Jó reggelt, húgom.
-Adjon isten kendnek is.
-Tudsz-e olvasni, húgom?
-Tanultam is, tudok is.
-Ezt a levelet hozták neked az éjjel.
Nekiadta a levelet. A lány felbontottam, elolvasta, a szeme is könnybe lábadt. A becsülete, jó hírneve immár tiszta.
Sobri ekkor azt mondta:
-Volna még egy szavam, édes húgom. Egyszer láttalak életemben, de mintha mindig ismertelek volna, amióta élek. Úgy érzem, mintha a szívemhez nőttél volna. Egész éjjel nem húnytam le a szememet, csak terólad gondolkoztam. Visszamehetsz a malomba, ha jónak látod. A hajad szála se görbül meg. Elmehetsz haza is, ha jobbnak gondolod. Bizonyosan akad szerencséd, mert derék, jó, szemrevaló teremtés vagy. De ha jó szemmel nézhetsz rám, jó szívvel lehetsz hozzám, elviszlek téged ide nem messze a Billege csárdába jó emberek közé. Légy mátkám, légy galambom, légy hűséges szívbelim. Hol elmegyek tőled, hol megjövök hozzád, de mindig a tied leszek. Szegénylegény vagyok, de Sobri Jóska vagyok. Vigyáznak, kergetnek, halálra keresnek. De egyszer csak vége lesz a hejsze-hajszának, s ha te is úgy akarod, s ha isten is úgy akarja, valamikor meglesz az esküvőnk is. Gondold meg hát, édes húgom. Vagy mégys vissza a malomba, vagy mégy haza jó anyádhoz, vagy jössz velem Billegébe.
Megfogta a lány kezét. A lány lesütötte szemét, s azt felelte:
- Ha úgy rendelte az isten, megyek kenddel Billegébe.
Hejh, hogy ütötte össze bokáját Sobri Jóska, csak úgy pengett a sarkantyú! Hogy kapta karjára, hogy kapta csókra a lányt, csak úgy csattogott a lánynak ajka! Hogy rúgta be Sobri Jóska a csárda rozzant ajtaját, s hogy rivallt be a legényekhez!
-Gyerekek, héj, talpra hát, vagy hétszámra akartok aludni?
Pedig alig aludtak még egypár órát. De azért egy pillanat alatt talpon állt valamennyi. Sobri pedig kezénél fogva megmutatta nekik a piruló lányt.
-Ide nézzetek, itt az én szerelmem, szívbéli jegyesem, igaz hű mátkám. Ha sors úgy akarja, szerencse úgy hozza, isten úgy rendelte: esztendőre vagy kettőre ott leszünk együtt a mennyegzőnkön!
Az öreg Milfajt, a legrégibb duhaj tudta, mi a rend.
-Az isten áldjon meg benneteket, Jóska, e tisztes leánnyal együtt, kívánjuk tiszta szívvel mind közönségesen.
A duhajok egymás után odamentek a vezérhez, s mindegyik elmondta a maga áldását Sobrinak is, Rozinak is.
Csak Pap Andor morgott még azután is, ahogy áldását elmondta.
-Asszony: vesződség; szerető: keserűség. Útra menőnek üres zsák is teher a vállán. Minek nekünk a menyasszony? Minek nekünk akármiféle asszony?
Így lett az én húgom Sobri Jóska szeretője. Így ment oda a Billege csárdába, s így maradt ott.
A csárdás jó embere volt Sobrinak. Félt is tőle, szerette is, élt is utána. Jóravaló asszony volt a felesége. Nem is úgy mint cseléd, hanem úgy, mint édes lányuk volt ott az én húgom.
De Sobri se volt rossz ember, isten nyugossza, akárhol van. Mondjanak rá akármit, tudom, hogyha a vármegye halálra kereste is, rosszat mondani nem tud róla senki. Rozit pedig igazán szerette, mindig megbecsülte, széltől is megóvta, rossz emberek nyelvétől ugyancsak őrizte. De még ezzel se elégedett meg. Hanem tudtára adta főbírónak, pandúrok hadnagyának, hogy a Rozi húgomnak bántódása ne légyen. Mert ő ugyan még egy varjúfióknak se ontotta vérét, nem is ontja, de ha Rozi húgomat bántják: minden csepp könnyéért az urak vére folyik, s olyan bosszút áll, hogy maradékról maradékra megsiratják.
De nem is bántották soha. Hanem amikor megtudták, hogy húgom hol van, s hogy ő a Sobri szívbeli mátkája: elmentek abba rongyos csárdába még az urak is Tapolcáról, Halápról, Badacsonyból, Keszthelyről, hogy húgomat megláthassák. De olyan becsülettel beszéltek vele, mint egy úri kisasszonnyal.
Akkor támadt az a dal is: Répa Rozi Billegében –Játszik a Sobri ölében. Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben úgy bánt vele, mintha templomban lettek volna, s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos csárdában voltak, s rájuk nem mert volna nézni senki.
De mit tett még Sobri Jóska? El nem hinné azt senki. Sok bujdosó, sok szegénylegény, sok szökött katona ment hozzá, vegye fel őt is a seregébe. Kit fölvett, kit nem. De akit fölvett, annak az élő istenre meg kellett fogadnia, hogy ha Sobrinak valami baja esik, az én húgomat el nem hagyja, ínségre jutni nem engedi, betegségben gondját viseli, s örökké megbecsüli.
Meg is tartotta fogadását mindenki.
Egyszer aztán Sobri Jóska hosszú időre elmaradt. Ennek éppen tizenkilenc esztendeje.
Rozi húgom várta-várta. Eljárt a templomba, s imádkozott buzgón a jóistenhez, hogy az ő vőlegényét hozza vissza. Híre járt, hogy eltűnt, elmúlt, elbujdosott. Még olyat is beszéltek, hogy fölakasztották.
Az én húgom nem hitte el. Maga Sobri mondta neki:
-Engem, Rozi, föl nem akasztanak, akárki mondja, el ne hidd. Még ha saját szemeiddel látnád: akkor se hidd el. Az árnyékom lesz, nem én magam.
De azt se hitte el, hogy elbujdosott. Hogy is hihette volna el, hogy őt elhagyhatta?
Mikor utoljára elváltak, az uzsai puszta felé ment el Sobri. Húgom elkísérte a billegei majorig. Szegény húgom kiült az útszélre, s órákig el-elnézett az uzsai puszta felé. Arra ment el Sobri, onnan kell neki visszatérni. Ünnepnapokon elment messze föl a völgyön, úton, erdők nyílásán; hallgatózott, szentül hitte, hogy találkozik majd Sobrival, milyen jólesik majd annak, hogy ő eléje ment.
Hiába!
Két esztendő is elmúlt már, de Sobri csak nem jött. Szegény húgom hervadt, fogyott, fejét búbánatnak adta. Nem hallgattam keserves panaszát, nem nézhettem omló könnyeit. Kiléptem a szolgálatból, s elmentem Sobri után kérdezősködni. Kenyerem nem volt: kéregettem. Ruhám rongyossá lett, viseltem rongyosan. Három vármegyét bejártam, de Sobri hírét nem hallottam. Hanem azt hallottam, hogy Sobri nem is volt Sobri, hanem nagy úr volt, nemesúr volt, s egyszer csak megunta a betyáréletet, letette a duhajruhát, felöltötte selyemdolmányát, s most nagy úr Pesten, talán főispán is.
Ezt nem mondtam meg szegény húgomnak. Elemésztette volna magát, ha ezt meghallja. És azután magam se hittem.
Egyszer, úgy két esztendő múlva megjött Pap Andor. Este jött a csárdához, lábujjhegyen csoszogott be az ivóba, súgva hívta félre húgomat.
Boldog isten –alig lehetett ráismerni. Feje hajlott, teste görnyedt, képe borostás, bajusza kuszált. Pedig milyen legény volt az Sobri idejében.
-Hol a Jóska bátyámuram?
-Ne kérdezd, Rozi húgom.
-Hol van Jóska? Hol a vőlegényem?
-Megmondom hát Rozi húgom. Erdőszélben, hegy tövében, hársfa árnyékában, virág nyílik körülötte, senki se üldözi, senki se háborgatja. Arra napkelet felé van, onnan jövök tőle, messze sincs ide, s mégis megöregedtem, mire ideértem.
S elmondta Sobri Jóska halálát, és utolsó perceit.
Ahogy történt két év előtt Tolna vármegyében, Lápafő határában.
Nem is lehetett az másként. Mert hiszen ha Sobri meg nem halt volna, ahogy őt az én húgom szerette, ide neki vissza kellett volna jönnie.
Szegény Rozi húgom!
Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hírt biztos embertől meghallotta. Gondolta ő már, hogy így kellett annak történnie. De azért mégis úgy fájta a szíve, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán mindjárt összeesett volna.
-Bár elvett volna az isten vele együtt. Mi volt az utolsó szava?
-Utolsó szavát nem hallottam, mert amikor a katonaság körülvett bennünket, s pajtásaink már elveszte, vagy kézre kerültek, én odábbálltam, s egy dombos csalitba menekültem, de amint a domb oldaláról visszanéztem: akkor még Sobri ott állt egy nagy fa mellett. Hanem egy órával előbb, mikor az erdőszélben összejöttünk, akkor azt mondotta: „Gyerekek, ma nehéz sorunk lesz, ha engem baj ér, amit fogadtatok, megtartsátok, az én mátkámat, míg éltek, el ne hagyjátok!” Én, Rozi húgom nem is hagylak el téged, azért jöttem íme hozzád, pedig most már az én életem kutyát sem ér.
Úgy sírt, úgy zokogott szegény húgom, könnye úgy omlott, mint a záporeső. De mégis odafordult Pap Andorhoz.
-Köszönöm kendnek, bátyámuram, szíves jóindulatját, de én nem akarok terhére lenni senkinek, az isten megsegít engem.
Hiszem, hogy meg is segítette, csak azt nem tudom, milyen úton-módon. Elbúcsúzott másnap édesanyánktól, harmadnap éntőlem, s elbujdosott. Azt mondta, hogy Sobri Jóska sírját megy fölkeresni.
Sose láttuk többé.
Megtalálta-e Sobri sírját, vagy él-e még valahol, vagy a szíve megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki. Pedig messze földről jövő emberektől én is sokáig kérdezősködtem utána.
Így végezte Répa Ferkó a szomorú történetet. Mire elvégezte, világos reggel lett, Csak éppen, hogy a nap még nem bújt ki a Balatonból. Hanyatt feküdtem, a vakondtúráson nyugodott fejem, úgy hallgattam. Nem szóltam közbe, nem kérdezősködtem, nagyon elfogta képzeletemet Répa Rozi alakja s életének és szerelmének története.
Csodálni való is ez. Nem a történet, hiszen az mindennapi. A szeretők egyike meghal, vagy elhidegszik, vagy hűtlenné válik, s a másik aztán vagy utánahal, vagy vigasztalódik, vagy hűtlenséggel fizet a hűtlenségért. Tízezer regényben és százezer elbeszélésben megírták ezt már igazi és nem igazi költők. Szétfoszlik az eszmény, vagy eltűnik, vagy utálatossá lesz, s a beteg szív aztán vagy megromlik, vagy kigyógyul, vagy elszárad, vagy megszakad.
Én csodálom azt a mélységet, erőt, fenséget és tisztaságot, mely otthon van a szegény ember, szegény lány szerelmében is. S amely oly ritkán van otthon a társadalom fennsíkján élő lelkek szerelmében.
….
Míg e sorokat írom: az alatt tudósít egy barátom, hogy Sobri fáját a lápafői határban néhány éve kivágták, s körülötte a csalitot is kiirtották. „Sobri fája.” Így nevezte a nép. Amelynek oldalához utolsó harcában puskáját támasztotta, amelynek árnyékában magát agyonlőtte; s amelynek tövében fiatal szép testét eltemették. Az arra menő megállta fánál, s egy sóhajjal, vagy egy áldással gondolt arra, aki ott porladozik. Együgyű léleknek már ez a természete.
Vajon Répa Rozi látta-e ezt a fát? Megölelte-e, megcsókolta-e, könnyeivel megáztatta-e mielőtt szerető lelke visszaszállt a végtelenbe, ahonnan származott?

- Töreky András

 

 

 

 

 

Balatoni bőség legendája



Sok idővel ezelőtt Krisztus urunk és Szent Péter gyalog bejárták a földet, hogy megtapasztalják, hogyan élnek az emberek.

Jót is, rosszat is láttak eleget.

Vándorlásuk közben eljutottak a mi vidékünkre, s megpillantották a Balatont.

Éppen nyugovóra készülődött a nap, de utolsó sugaraival még megvilágította a szelíd dombok, lankák csipkéit, s néhány pillanatig arany hidat vert a víztükörre. Krisztus urunk gyönyörködve állt a kék tó partján, s Szent Péterhez fordulva így szólt:

Látod Péter ezt a gyönyörű vidéket? Napsütötte domboldalakon szőlő virul, a mezőn kalász érik, a tóban halak sokasága úszkál - itt biztosan boldogok az emberek.

Szent Péter igen fáradt és éhes is volt, nem nézte a tájat, inkább figyelte, mennyit kell még gyalogolniuk, hogy egy falut érhessenek, és végre jóllakhassanak.

 De az Úr nem sietett.

Leült a tó partjára, fáradt lábát a vízbe áztatta, s a kedvtelen Pétert is maga mellé ültette.


Amint így üldögélt, arra jött egy öreg halász. Vállán tarisznya meg egy kulacs lógott. Melléjük érve illendően köszönt: Adjon Isten jó estét!
Adjon Isten neked is! - válaszoltak a vándorok. Messze van e a falu? - kérdezte sietve Szent Péter.
Az bizony messze - felelte a halász -, de itt a kis kunyhóm, szívesen látlak benneteket éjszakára és megosztom veletek szerény vacsorámat, ha meg nem vetitek.

Az Úr szeretettel nézte az öreg napsütötte arcát és szelíden kérte: ADJ INNOM!

A halász restelkedve szabadkozott, hogy csak víz van a kulacsában, mert ő szegény ember és nem telik borra, de Krisztus urunk jóízűt ivott a friss vízből. Nyárson sült halat, hozzá barna kenyeret falatoztak, aztán nyugovóra tértek.

Reggel a halász különös fényre ébredt: az egyik vándor feje alatt a párna helyett fényes nap tündökölt, takaróként használt kopott köpenyén a hold és a csillagok ragyogtak. Azt hitte álmodik.

Reggel a vendégek útra keltek. Megköszönték a szállást, a Krisztus urunk megáldotta az öreg halászt jóságáért, hogy kulacsában a víz ezentúl borrá változzék, tarisznyájából sohase fogyjon ki a kenyér, s a Balatonból a sok hal.

Az áldás megfogant. A Balatonból azóta sem fogyott ki a hal, széles e vidéken azóta is vendégszerető emberek élnek, akik szíves szóval, zamatos borral kínálják a hozzájuk betérő szomjas utasokat, mert minden vándorban az Urat vélik fölismerni.